Öt

Hajnalhasadáskor hazagyalogoltam a mezőkön át. Ahogy hátranéztem, láttam a sötét nyomot a hajladozó búzában, ahonnan – elhaladtamban – lesöpörtem a harmatot. A levegőt betöltötte a virágok nehéz, édes illata… Nem tudtam másra gondolni, csak hogy mikor láthatom őt legközelebb.

Amikor hazaértem, még mindenki aludt. Csak a húgom, Fala kutyái voltak ébren. Odarohantak hozzám, és nyalogatni kezdték a kezemet, mint mindig. Aztán valamiért visszarettentek, és hátrálni kezdtek előlem, halk, nyüszítő hangokat hallatva. Hangosan felnevettem, és odasúgtam nekik:

„Nem látott még a világ két ilyen gyáva bolondot!”

Amikor felébredtem, a nap már magasan járt a város felett. Fala bejött a szobámba, és leült az ágyam szélére. Olyan szép volt, ahogy ott ült: mint egy kis kék-arany virág, amely harmattól csillog. Tudni akarta, hogy hol voltam egész éjszaka. El akartam mondani neki, mi történt, de tudtam, hogy úgysem értené.

Miután ettem valamit, sietve elhagytam a házat. Anyámnak azt mondtam, hogy megint horgászni megyek, és csak későn jövök haza.

Apám egész délelőtt egy szót sem szólt hozzám, de éreztem magamon a tekintetét, valahányszor nem néztem felé. Mintha már sejtette volna, hogy hamarosan elárulom.

Hamarosan elhagyom a völgyet…

Nuala elmondta nekem, hogyan száműzték réges-régen, igazságtalanul a családját Magmelből, és hogyan kényszerültek a Tlenamaw-ban rejtőzködni. Szülei kiskorában meghaltak, és azóta is a nagyapjával él egy barlangban, a folyó forrásánál. Az öreg csaknem teljesen vak, és Nuala viseli gondját. Mindig is el akarta hagyni Magmelt, de nem volt mersze egyedül nekivágni a hegyeknek. Most majd együtt megyünk. Ez az egyetlen módja, hogy együtt maradjunk.

A nagyapja nem hajlandó elmenni. Nuala szerint nélküle is boldogul: olyan módokon lát, ahogyan mások nem. Nuala azt mondja, hogy az öreg talán segítségünkre lehet.

A lány a határ közelében várt rá, egy fa alatt ülve, a folyó túlsó partján. Éjfekete hajába sárga virágokat font. Magnus átúszott, hogy csatlakozzon hozzá, ruháit egy göngyölegben a feje fölött tartva. Követte Nualát a határon át, a tiltott vidékre. Csak egyszer fogta el egy pillanatra a kétség – amikor visszanézve rájött, hogy már nem látja a völgynek egyetlen olyan részét sem, amit ismer. Nuala azonban megfogta a kezét, és együtt haladtak tovább a folyó mentén, a keskeny kanyonban, a vörös sziklák alatt, amelyek egyre többet takartak el az égből.

A talaj meredeken emelkedni kezdett előttük. Minden lépéssel egyre nehezebbé vált a haladás. A folyó ekkor már vad, örvénylő zúgóként kanyargóit a sziklaomladékok fantasztikus alakzatai között. A levegő állott volt és nehéz; denevérek vijjogása töltötte be, amelyek sötét, csigavonalú felhőkben rebbentek fel rejtett barlangjaikból, ahogy a két fiatal elhaladt alattuk.

A zúgó robaja egyre erősödött, míg Magnus, megkerülve egy sziklás hegyfokot, amely hajóorrot formázott, látta, hogy elérték a völgy végét. Vörös, csupasz homokkőfal állt előttük. Magasan a föld fölött lapos sziklapárkány meredt elő a hegy függőleges síkjából. Mögötte összezárultak az ormok: sima falat alkottak, amelyet csak egy barlang bejárata tört meg: ebből zúdult elő a folyó széles, sötét tömege.

A víz mennydörgésszerű robajjal zuhant a sziklákra; a felcsapó permet prizmán áttört fénnyel töltötte be a szurdokot. Sziklába vájt lépcsősor vezetett fel a barlang szájához. A lépcsőfokokat simára koptatták, a vízpermet pedig csúszóssá tette őket. Amikor elérték a sziklapárkányt, Nuala egy keskeny ösvényre mutatott, amely befelé vezetett, a hatalmas, repedezett szikla alá, amelyből a folyó kiömlött.

Nuala előrement. Egy ideig egymás mögött haladtak a folyó mentén. Mögöttük a vízesés robaja egyre halkult, míg végül már nem hallottak mást, csak a saját lépteik zaját. Amikor már túl sötét volt, hogy bármit is lássanak, Nuala Magnushoz fordult, és kezével megérintette az arcát.

– Várj itt! – mondta. – A nagyapám mindjárt idejön hozzád. Egyedül kíván beszélni veled.

Magnus tiltakozni kezdett, és utána nyúlt a sötétben, de Nuala már eltűnt. Magnus még azt sem tudta, merre kellene keresnie. Léptek zaja után fülelt, de csak a sziklára hulló víz egyenletes csepegését hallotta.

– Ne rémülj meg! – visszhangzott egy öregember hangja a barlang falairól.

– Hoznék neked világosságot, de én már túl régóta élek itt, és bántja a szememet.

Magnus a sötétbe bámult. A hang mintha a feje fölül érkezett volna.

– El akarod vinni az unokámat – folytatta az öregember. – Áldásom rátok. Mindig is azt reméltem, hogy Nuala egyszer elhagyja a völgyet…

– Jöjjön velünk!

– Öreg vagyok, és az út túl veszélyes. Itt mindenem megvan. – Az öregember elhallgatott. – De van egy dolog, amit megtehetnél nekem.

Magnus várt, és csak arra a pillanatra tudott gondolni, amikor Nuala visszatér, és elmehetnek innen.

– Apádnak birtokában van valami – talán nem is tud róla –, ami az én tulajdonom. Egy egyszerű, értéktelen tárgy: egy darab kvarckristály, amely elfeledetten hever valahol a házatok padlásán.

– Azt akarja, hogy kérjem el az apámtól?

– Nem, ő nem tudhatja meg, hogy találkoztál velem. Azt akarom, hogy hozd el nekem a kristályt anélkül, hogy neki – vagy bárkinek – szólnál.

– Szóval azt kéri, hogy lopjam el.

– Hogy lehetne lopás, ha egyszer a kristály az enyém?

– Erre nincs más biztosítékom, csak a maga szava.

– Az enyém, Magnus. Minden metszetét, minden csillogó lapját ismerem. Nem képvisel nagyobb értéket, mint egy üvegszilánk, de valakinek, aki egész életét az ásványok tanulmányozásának szentelte, és felismeri a szépséget a kristályalakzatokban, ritkább, mint bármelyik drágakő.

– Nem tudom – habozott Magnus –, ezen még el kell gondolkoznom.

– Nincs rá idő. Aligha kell téged emlékeztetnem, hogy holnap van a tizenhetedik születésnapod.

– Ezt meg hogy érti?

– Úgy, hogy ha el akarod hagyni a völgyet az unokámmal, akkor még holnap napkelte előtt el kell indulnotok. Ha beavatnak a Kendal misztériumába, már túl késő lesz. Ha el akarod vinni magaddal Nualát, még ma éjjel el kell hoznod nekem a kristályt.

– Mi lesz, ha nem találom meg?

– Meg fogod találni. Minden csak azon múlik, hogy tudod-e, hol keresgélj!

Az öregember felkacagott, majd részletesen leírta, hogy hol hever elfeledetten a kristály a Kendal házában. Ismét figyelmeztette Magnust, hogy senkinek ne szóljon a tervéről.

– Mikor találkozhatok újra Nualával?

– A folyó kanyarulatában fog várni rád, amikor visszatérsz a kristállyal. De későre jár. Mutatom neked az utat.

Magnus érezte, ahogy egy kéz kulcsolódik a karjára, közvetlenül a könyöke fölött. Az öregember szorítása erős volt, ujjait a fiú hidegnek és simának érezte a bőrén. Ahogy sietős léptekkel kivezette Magnust a sötétségből, a fiúnak az az érzése támadt, hogy nincs mellette senki.

Aztán Magnus egyedül maradt, és ahogy a vízesés robaja újra erősödni kezdett a fülében, végigsietett az ösvényen. Előtte halvány fénykör; már ki tudta venni a barlang szája felé ömlő folyó hideg csillogását.

Kivártam az éjfélt, amikorra minden elcsendesült. Aztán cipőmet egyik kezembe fogva beosontam apám szobájába. Miután meggyőződtem róla, hogy mindenki alszik, levettem a torony kulcsát az övén lógó kulcscsomóról.

Pontosan ott találtam meg a kristályt a padláson, ahol az öreg mondta: egy ciszterna mélyén, ami a tetőről lefolyó vizet gyűjtötte. Az ujjam elzsibbadt, ahogy kotorásztam utána a hideg vízben. Amikor láttam, mennyire közönségesen néz ki – hatoldalú obeliszk volt, nagyjából olyan hosszú, mint egy pergamentekercs, és nem vastagabb egy gyerek karjánál –, már nem is éreztem olyan rosszul magam, amiért elviszem. Az öregember utasításaihoz híven gondosan becsomagoltam egy bőrdarabba, aztán elrejtettem a ruhák és élelem göngyölegébe, amit összekészítettem magamnak az útra.

Visszaakasztottam a kulcsot apám övére. Aztán bementem Fala szobájába; látnom kellett őt még egyszer, utoljára. Mélyen aludt, arcát a könyökhajlatába temetve. Nagyon békésnek tűnt, ahogy ott feküdt. A kutyák mellé gömbölyödtek az ágyon. Néma egyezséget kötöttem velük, hogy vigyázni fognak kis gazdájukra helyettem is. Aztán nagyon vigyázva, nehogy felébresszem, Fala fölé hajoltam, és csókot leheltem a homlokára.

Az utcákon egy lélek sem járt. Minden fehér volt és mozdulatlan, a holdfény élesen kirajzolta a kontúrokat. Leszaladtam a márványlépcsőkön, melyek összekötötték a kertünket a folyóparti fürdőhelyekkel. Ahogy felnéztem a házunkra, észrevettem, hogy a torony ablakában nem világít a fény – bizonyára eloltottam. Nem volt időm visszamenni.

Az éjszaka melege súlyosan nehezedett rám, de egyszer sem álltam meg pihenni, amíg el nem értem a Tlenamaw határát.

Nuala az öregember ígéretéhez híven a folyó kanyarulatában várt rám, a parton ülve, közel a lapos kő által formázott medencéhez, ahol először megpillantottam. Fejét a tenyerére támasztva a vizet bámulta – egy pillanatra megijedtem, hogy meggondolta magát, és már nem akar velem útra kelni.

Ám amikor meglátott, felpattant, és karját a nyakam köré fonta.

– Már kezdtem azt hinni, hogy nem jössz el – suttogta. – Elhoztad? Elhoztad a kristályt?

– Meg kellett vámom, hogy mindenki elaludjon – magyaráztam. – Igen, itt van nálam.

– Mutasd! – Boldogan kacagott, és tapsikolt, mialatt kibontottam a göngyöleget.

Kivettem a kristályt a bőrdarabból, és magasra emeltem, hogy Nuala lássa. Hidegnek és nehéznek éreztem a tenyeremben, de most először láttam, hogy valójában mennyire gyönyörű. Ahogy a csillagok fénye ráhullott, mintha igazi tűz szikrái pattantak volna ki belőle, míg végül egy égő fáklyát tartottam fel az éjszakába. Ekkor értettem meg, miért vágyik az öregember annyira a kristályra, hogy akár az unokáját is hajlandó elcserélni érte.

Nuala szakadatlanul kérlelt, hogy hadd fogja meg a kristályt. Vonakodva odaadtam neki. Apró mosollyal vette át tőlem, és egy pillanatra megláttam a kő rejtélyes fényét tükröződni a szemében. Rám nézett, és a szája kinyílt – azt hittem, mondani akar valamit. Ehelyett azonban előrehajolt, és ajkát az enyémhez érintette. Ekkor vettem észre, hogy a szemében könnyek csillognak.

Azután minden olyan gyorsan történt. Hirtelen mozgás a háta mögött – valami a folyóban. Egy csobbanás… Fekete haj forgataga, ahogy fölfelé örvénylik a nyaka ívéről – Nuala hátat fordított nekem, és már ott sem volt.

Néhány pillanattal később újra láttam a folyó közepén felbukkanni, egyik kezében a kristállyal. A Tlenamaw felé úszott.

Utána kiáltottam, de ha hallotta is, nem felelt. A vízbe vetettem magam, és próbáltam követni, még ekkor is a nevét kiáltozva. De ő jobban úszott nálam, így a köztünk lévő távolság egyre nőtt… a kristály fénye és vállainak sápadt csillogása egyre halványult, míg végül elnyelte az éjszaka.

Csak úsztam – úsztam tovább, még akkor is, amikor már nem láttam Nualát. De a sodrás túl erős volt. Lefelé vitt á folyón.

Végső kimerültségemben végül kimásztam a partra – csaknem ugyanott, ahonnan elindultam. Láttam a lapos sziklát nyomorult kis szétbontott motyómmal a tetején: kegyetlen emlékeztetőül, hogyan csináltak bolondot belőlem. Eszembe jutott, hogy megpróbálhatnék Nuala elé kerülni a szárazföldön, még mielőtt eléri a barlangot, de tudtam, hogy se időm, se erőm nincs hozzá.

Arcomat a karomba temettem, és zokogtam.

Amikor újra felnéztem, valami különöset vettem észre a folyón. Teltebbnek tűnt, mint eddig: úgy tűnt, hogy gyorsabban és mélyebben rohan. Aztán észrevettem, hogy a csomagom eltűnt. A lapos szikla, ahol alig néhány pillanattal ezelőtt hevert, ekkorra már teljesen víz alá került. Mióta kimásztam a partra, a folyó szintje megemelkedett – és még mindig emelkedik, a köveket nyaldosva kapaszkodik felém.